Yaoiarts

Est Em/Esuto Emu

 

Született: Április 2.
Csillagjegye: Kos
Vércsoportja: A

Az ember egy bizonyos kor felett – általában akkor, mikor reggel belenéz a tükörbe, és konstatálja, hogy a Hamupipőkéből már csak a Tündérkeresztanyut, rosszabb esetben a gonosz mostohát cosplayelhetné - már nem hisz abban, hogy létezik szerelem első látásra. Ugyanígy, ha kellő ideje foglakozik valamivel, ez esetben a yaoival, kezdi úgy érezni, hogy neki már nem lehet a témában újat mutatni. Alapvető tévedés. Mert előfordul, hogy mit sem sejtve ül egy reggel egy kedves ismerős lakásán, és a kezébe kerül a BeBoy Gold egyik száma. Sorsszerűen ott nyílik ki, pont annál a mangánál, amely után már semmi sem lesz többé ugyanaz. Egy pillanatra megáll az idő, az Univerzum sóhajt egyet – emberünk pedig rájön, hogy se nem elég öreg, se nem foglalkozik még elég ideje a yaoival és egyáltalán – soha ne mondd, hogy soha. Ilyen volt az első találkozásom Est Em művészetével.

Sok kedvenc mangakám, mint Sadahiro Mika, Shimizu Yuki de még Yamane Ayano is úgy indult nálam, hogy a mangáik elsőre a kukában végezték. Aztán később valamiért mégis elővettem őket, és felfedeztem a szépségüket. Est Em merőben más utat járt be, pedig ő volt a legfurább az összes közül. Azt a oneshotot a Be Boy Goldban nem lehetett nem észrevenni – annyira kirívó volt, annyira különleges, annyira MÁS – mintha egy másik dimenzióból került volna a magazinba. Azonnal belezúgtam. Kutya legyek, ha nem küldenek el majd egy csomóan a fenébe, ha a leírásom után belenéznek valamelyik mangájába – de az én szememben a rajzstílusa maga volt a gyönyörűség. Az igazi hab a tortán csak ezután jött, amikor végre számomra érthető nyelven jutottam hozzá egyik művéhez, kiderült, hogy hoppá, ez a nő nem csak rajzolni, hanem történetet mesélni is nagyon tud. Sőt. Azt tud csak igazán.

Lássuk, ki is ő, mert eddigi tapasztalataim szerint hazánkban még nem sokan ismerik. Nem csoda, fiatal alkotóról van szó, akinek eddig csupán három mangakötete jelent meg, további kettő pedig készülőben van. Ami meglepő, hogy ennek ellenére mennyire felkapott lett: a régi nagy neveken kívül eddig nagyon kevés mangakáról találtam ennyi információt a neten, keveseket méltattak ennyit különböző cikkekben, blogokban. Est Em, valódi nevén Maki Satoh, a Kiotói Egyetemen végzett. Egykori tanára, az amerikai származású Matt Thorne, a neves kultúrantropológus és műfordító, aki már évtizedek óta él Japánban és foglakozik a mangákkal, a lehető legnagyobb elismerés hangján nyilatkozik róla. Műveit még a yaoiért nem rajongóknak is ajánlja, és miután megtudta, hogy megjelennek angolul, ragaszkodott hozzá, hogy a fordításokat ő maga készítse.

Ez a népszerűség talán azzal is magyarázható, hogy nyugaton, ahol az első fangirlgeneráció lassan már eléri vagy elhaladja a harmincat, egyre nagyobb lesz az igény az érettebb közönségnek szóló yaoira. Így az olvasók ízlését követve, ilyen mangák is megjelenhetnek. Est Em pedig sem az artwork, sem a történetek szempontjából nem tizenéveseknek szóló yaoit rajzol, alkotásai közelebb állnak a joseihez, a felnőtt, fiatal nőknek szánt mangához, de akár meleg férfiak számára is érdekesek lehetnek.

Sokszor már a témaválasztása is megdöbbentő. A 2008-ban megjelent Red Blinds the Foolish egy hosszabb és három rövidebb sztorit tartalmaz. Az első egy torreádorról és egy hentesről szól – most komolyan, láttatok már ilyet? A magyarázat a furcsa párosításra egyszerű: a mangaka rajong a bikaviadalokért, a torreádorokért, és összességében a spanyol kultúráért – a Red Blinds the Foolishoz Spanyolországban gyűjtött anyagot, a bikaviadalokat járva. A következő sztoriban egy cipőfétisben szenvedő cipész és egy író életébe enged bepillantást, a harmadik pedig egy biztonsági őr és egy futballdrukker kapcsolatának kezdeteit mutatja be. Nem igazán mindennapos témák a yaoi berkeiben.

A Seduce Me After the Show 2006-ban jelent meg először Japánban, Sho ga Hanetara Shimaso címen. Öt történetet találhatunk a kötetben, egy hosszabbat, és négy rövidebbet. Egy kivételével mindegyik a művészekhez, művészetekhez kötődik. Az első, címadó manga egy táncosról és egy hollywoodi színészről szól, a második egy festőről, a harmadik főhősei rockerek, és az utolsóban is komoly szerepet játszik a zene.

 Harmadik angolul jelenleg elérhető mangája, az Age Called Blue abban tér el a másik kettőtől, hogy az első hat fejezet összetartozik, és két fiatal rocker kapcsolatát meséli el. A történet kapcsolódik a Seduce Me After the Show rockeres sztorijához. Ugyanehhez a kötethez nyúl vissza a címadó oneshot is, amelyből a Café et Cigarette egyik szereplőjének az előéletét ismerhetjük meg.

Legmeredekebbnek azt hiszem a Red Blinds the Foolish tűnik, de a másik kettő legalább annyira érdekes és izgalmas. A téma kiválasztása ugyanis nem minden: Est Em az előadásmódban alkotott nagyot, ami munkáit kiemeli az átlagos yaoi mangák közül. Mit mondjak rá? Mély? Művészi? Reális? Mindenestre olyan távol áll egy rózsaszínhabos középiskolás yaoitól, mint Jane Austen egy Romana füzettől. Ennek ellenére nincs benne semmi Jane Austenes: amit itt látunk, az merész, modern - jójó, Austen is az volt a maga korában- végtelenül egyszerű és mégis nagyon bonyolult, akár maga az élet. Bámulatos, hogy a mangaka mennyi mindent bele tud sűríteni ezekbe a rövidke történetekbe. Magány, vágyakozás, egymásratalálás, összeveszés, kibékülés, plusz önkeresés és karakterfejlődés – minden benne van egy ötven vagy akár harminc oldalas mangában, és az olvasónak mégsem lesz hiányérzete. Est Em felnőtt ember és felnőtteknek rajzol – így nem részletez sokat, hiszen olyan dolgokról mesél, amelyeket valamennyien ismerünk. Nincs szükség hosszú magyarázatokra, fölösleges körökre: elég egy rezdülés, és mindenki tudni fogja, miről van szó. Legjobban talán azokhoz a régi francia filmekhez tudnám hasonlítani ezt a három kötetet, amelyekben több kis rövid történetet fogott össze a rendező. Est Em nem akar különösebb mély filozófiai mondanivalót kifejezni, vagy nagy szerelmi drámákat bemutatni. Az események a maguk természetességében játszódnak le, két ember találkozik, megismeri egymást, aztán vagy összejön a dolog, vagy nem. A helyzetek, amiket ábrázol az életszerűségük miatt érdekesek, és sokat elárulnak az emberi érzések természetéről. A szövegeire is a szűkszavúság jellemző: kevés szöveg, rövid mondatok – de mindennek jelentősége és jelentése van.

Kevés olyan mangakát ismerek, akinél a karakterek ennyire reálisak lennének, talán Miyamoto Kano az egyetlen, aki eszembe jut. Est Em figurái nagyon nem szimpla seme-uke karakterek – aki igényli, hogy ezek a szerepek okvetlenül nyilvánvalóak legyenek, annak ez nem is lesz bejövős. Cserébe viszont valós, hús-vér embereket láthatunk, akik akár mi magunk is lehetnénk, törekvéseinkkel, bizonytalanságainkkal egyetemben. Komplex és bonyolult személyiségek, megvannak a maguk jellemhibái, nem tökéletesek, de pont ezáltal lesznek emberiek és szerethetők.

Most nézzük a rajzolást, amit az előbb már feldicsőítettem. Én imádtam elsőre, másodikra és harmadikra is. Ha próbálok objektív lenni, akkor is csak azt tudom mondani, hogy rendhagyó és nem a szokványos értelemben szép, de mégis van benne valami. Est Em nem ragaszkodik a hagyományos manga-stílushoz, hiányoznak a tipikus nagy szemek, a lányos bishik, nincsenek effektek, és egyéb szokásos hangulatfestő elemek, tollak, virágok, stb. A panelek általában elég nagyok és szabályosak, sok a közeli arcábrázolás is. Legjellegzetesebb, az árnyékolás gyakori hiánya. Sokszor alkalmaz nagy, egybefüggő fekete felületeket a fehér háttér előtt, ami miatt az alakok szinte elemelkednek a papírtól. Ez alapján elmondhatjuk, hogy nem csak a történetek kiérleltségében és a témákban, de ábrázolásmódjában is közel áll a joseihez, melyre szintén jellemző, hogy realisztikus ábrázolásra törekszik és kevés árnyékolást használ. Est Em stílusa legjobban talán Kiriko Nanananra, vagy Sakurazawa Ericára elmlékeztet: nagy, szellős, üres panelekkel dolgozik, aprólékos nézőpontváltásokat alkalmaz, és nagyon sokszor játszanak fontos szerepet nála a kis, mozzanatnyi részletek.

A figurák férfiasak, nem kizárólag mintabishik, sőt vannak köztük kifejezetten idős emberek is, tehát ebben is jellemző az életszerűség – nem csak a húszéveseké a világ. Ez abban is megnyilvánul, hogy megrajzolja a testszőrzetet is: de hát most milyen legyen egy jó harmincas spanyol hentes lába, ha nem szőrös? A háttereket sokszor megspórolja, de ha megrajzolja őket, akkor erősen meghatározó jellegűek: az épületek, tárgyak nagyon keményen jelen vannak a történetben. Elsőre úgy tűnhet, hogy a rajzok elnagyoltak, nyersek, és csak oda van dobva, de ha alaposabban megnézzük, láthatjuk, hogy ez nem így van, az alkotó nagyon is átgondolt koncepció alapján dolgozik. Félelmetes, hogy mennyire egyben van az egész, a történetek, a szöveg, a hangulatok és a hozzájuk tökéletesen illeszkedő grafika.

Mi az, ami még fontos? A szexjelenetek ugye? A történetei zömében előfordulnak, de nem túl részletesek. Nem is az a cél, hogy a mangaka bemutassa, hogy mennyire járatos a férfitest anatómiájában, és hogy az olvasónak legyen min nyáladzania. Van szex a sztorikban, mert ez egy felnőtt kapcsolathoz hozzátartozik, és mert a szex a kommunikáció és az érzelmek, amelyeket esetleg az ember nem tud szavakba önteni, kimutatásának egy formája, de pusztán ennyi.

Ezek után azt hiszem egyértelmű, hogy kinek ajánlom Est Em műveit: nyitott gondolkodású, a kissé alternatív dolgokra fogékony, felnőtt embereknek.

Művei: 


2005. Death on the Round Table Death Note doujinshi, 1 fejezet
Scanlation: Moon in a Box
2006. Seduce Me After the Show (Tokyomangasha) 1 kötet
Angol kiadó: Deux Press
Magyar fordítás: Club Shion
2008. Age Called Blue (Tokyomangasha) 1 kötet
Angol kiadó: Netcomics
Red Blinds the Foolish (Ohzora Shuppan) 1 kötet
Angol kiadó: Deux Press
Magyar fordítás: Club Shion
Kinein! (Tokyomangasha) 1 kötet
Ultras (Tokyomangasha) folyamatban
2009. Tableau Nr 20./Sakuhin Number 20 (Libre Shuppan) 1 kötet
Scanlation: Moon in a Box
Magyar fordítás: Club Shion


Arita