2013. szeptember 13., péntek


Fujimi Block No.2 Symphonic Orchestra Series: The Cold Front Conductor - japán film (2012) ismertető by Arita

Rendezte: Kaneda Satoshi
Szereplők: Takasaki Shouta,
                  Arai Yuusuke,
Műfaj: dráma, BL
Angol felirat: Yaoiotaku


Soha nem tartottam sokra a mangákhoz és animékhez készült live action feldolgozásokat – a színvonaluk, kevés kivétellel, általában azt igazolja, hogy a készítőik is csupán merchadise-terméknek tekintik őket, még egy lenyúzható bőrnek arról a bizonyos rókáról. Leszerződtetnek pár épp menő tiniidolt, akik olyan multitalentedek, hogy nem értenek igazán semmihez, összedobnak valami forgatókönyvet, és odavetik a rajongók elé, hogy nesztek, itt van, fizessetek érte. A rajongók meg amilyenek, fizetnek, még a szarért is. Fokozottan igaz ez a BL feldolgozásokra, ezért nem is szoktam kapni rajtuk, ha szembejönnek a neten. Ez alkalommal azonban erősebb volt a kíváncsiságom, hiszen a Fujimi Orchestra című regény live action verizójáról van szó, amelynek a mangáját is nagyon szeretem.

Tekintve az eddigi tapasztalataimat, nem vártam a filmtől túl sokat, de még ezen szegényes elvárásaimat is sikerült alulmúlnia. Nem is kerülgetem a dolgot, ez a film szar. Nem egy „olyan rossz, hogy az már jó” kategóriás alkotás, hanem egy szimpla médiaszemét, nem érdekes, nem szerethető, kiváló példája a fent említett alkotói hozzáállásnak. Ha fiatal, lelkes és naiv rajongó lennék, azt mondanám, hogy egy filmművészeti Csernobil, minden feldolgozások Fukushimája, maga Mohács és a Don-kanyar egyben, de így vén fejjel már csak szimplán rohadt mérges vagyok. Végtelenül bosszantó, hogy egy film, amely amúgy kiváló alapról indulhatott, és a megfelelő rendező kezében nagyon jó lehetett volna, konzumhulladékként végezte.

A történet – amely Japánban már a 19. kötetnél tart és rendíthetetlen népszerűségnek örvend – alapnak abszolút nem lenne rossz. A lelkes amatőrökből álló Fujimi szimfonikus zenekarhoz egy nap egy igazi profi karmester, Tounoin Kei csatlakozik, aki szigorú elvárásaival a fejlődést és a minél jobb teljesítményt helyezi előtérbe. Módszereivel nem ért egyet a zenekar koncertmestere, Morimura Yuuki, mert úgy gondolja, Tounoin a tagok képességeihez mérten túl sokat követel. Nagy meglepetésére azonban a zenészek örömmel fogadják a keményebb kéz vezetését, így Yuukinak szembe kell néznie a saját önbizalomhiányával, ami miatt alábecsülte társait is, ezért úgy dönt, kilép. Tounoin tiltakozik, hiszen csak azért állt be a Fujimiba, hogy Yuuki közelében lehessen, aki mind személyiségével, mind hegedűjátékával elbűvölte. Megszállottsága végül addig megy, hogy megerőszakolja a vonakodó koncertmestert, akiről biztosan tudni véli, hogy meleg. A sztori a yaois klisék ellenére sokkal összetettebb, mint egy átlag BL alkotás, és sok potenciált rejt magában. Van benne dinamika, és komoly konfliktus, amikor Tounoin és Yuuki zenészi és vezetői hozzáállása ütközik egymással. Pszichológiailag megalapozott és mélyen emberi a kisebbrendűségi komplexusokkal küszködő Yuuki gyűlölete és irigysége a sikeresebb, és férfiként vonzóbb Tounoin felé. Fokozza a feszültséget, hogy a csinos Kawashima-san, Yuuki plátói szerelmének tárgya, épp Tounoinba zúg bele, és mindemellett ott van még az elfojtott szexuális vágy és szenvedély, a két fél kapcsolatának alakulása, amit tovább árnyal a szereplők emberi és zenészi önkeresése és jellemfejlődése is.

Mindezzel azonban a film nem kezd semmit. A forgatókönyv iskolás módra felmondja az eseményeket egymás után, de semmit sem érzünk sem a feszültségből, sem a dinamikából. Ráadásul kimarad az egész történet kulcsjelenete, az a rész, amikor Yuuki az erőszak után kétségbeesésében és megalázottságában öngyilkosságot kísérel meg Tounoin lakásában. A férfi ápolja, és az akkor elhangzó beszélgetés, Tounoin őszinte vallomása és a félreértések tisztázása teszi lehetővé, hogy Yuuki ép ésszel túllépjen a történteken és a két fél kapcsolata ne legyen halálra ítélve. E nélkül a jelenet nélkül a később történteknek semmi értelme, de a készítők inkább tök érdektelen mellékszálakra és egy visszatekintésre helyezték a hangsúlyt, de hogy miért, az örök rejtély marad számomra. A forgatókönyv ott mond csődöt, ahol a legjobban nem kéne, és ez így agyoncsapja az egészet.

A tragédia azonban nem lenne teljes a színészi játék nélkül, ami mellett lehetetlen szó nélkül elmenni. A két főszereplő alakítása ugyanis mindennek a legalja. A Tounoint alakító elegáns és jóképű Arai Yuusuke akár alkalmas is lehetne a szerepre, ha a szép külső mögött rejtőzne némi színészi tehetség is, de nem így van. Karmesterként egy kis jóindulattal még csak-csak elhihető, de képtelen eljátszani, hogy szerelmes Yuukiba, engem egy pillanatra sem tudott meggyőzni. A legrosszabb azonban mégsem ez volt, hanem Takasaki Shouta Yuuki szerepében. Yuuki bonyolult személyiség, a kedves és vonzó felszín alatt számtalan kicsinyes érzéssel, frusztrációval, mint zenész, és mint férfi – ebben a szerepben egy jó színész brillírozhatott volna. Takasaki Shouta viszont egy hisztis kölyköt alakít, aki értetlenül és duzzogva bámul mindenre, ami körülötte történik. Nem érzékeljük sem a karakterben rejlő tragikumot, sem a szenvedését sem a fájdalmát, az alakítása kínosan erőltetett és végtelenül ellenszenves –legközelebb maximum egy darabolós horrorban szeretném viszontlátni, ahol ő lesz az első áldozat. Annyi pozitívumot tudnék csak említeni, hogy legalább a zenekar tagjai jópofák – de ezt a filmet akárhány jó mellékalak sem mentheti meg.

Mindez már bőven elég lenne egy orbitálisan pocsék filmhez, de a készítők még képesek voltak fokozni a hatást a sztori közepén éktelenkedő szexjelenettel. Ez meglepett egy kicsit, mert bár a manga is elég explicit, nem vártam volna, hogy a film is hasonlóan merész lesz. Bár ne lett volna. A színészeknek itt tökéletesen sikerült alulmúlniuk addig nyújtott botrányos teljesítményüket, előadván a filmművészet egyik legkínosabb és legbénább szexjelenetét, ami bátran felveheti a versenyt a japán pornóipar leggyengébb alkotásaival. Olyan az egész, mintha egy burleszket vagy paródiát néztem volna – senki sem hívta fel a készítők figyelmét arra, hogy egy szexjelenet attól még messze nem lesz jó, hogy két minimális testzsírszázalékkal rendelkező, beszárított hajú idol srác egymásnak esik.

Elmondhatjuk, hogy az alapanyagon kívül ebben a filmben minden vacak: a forgatókönyv, a rendezés, a színészek, az akció. Egyedül a zenéje jó, de az Mozart és Wagner írták… Hogy ezek után kinek ajánlom? Ha lennének halálos ellenségeim, nekik, de nincsenek, így nagyjából senkinek, akinek a szellemi színvonala eléri egy háromévesét. Hagyjuk meg ezt a csodás darabot a tizenéves japán rajongólányoknak!

Arita

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése