Yaoiarts

Tabu/Gohatto - japán film 1999 by Arita

Rendezte: Oshima Nagisa
Főszereplők: Matsuda Ryuhei, Kitano Takeshi,
                      Takeda Shinji,
Műfaj: történelmi, dráma

Mielőtt gyanútlanul leülünk megnézni a Tabut, jobb, ha tisztázzuk magunkban a film műfaját. Bár történelmi környezetben, szamurájok között játszódik, és fontos szerepet kap benne a homoszexualitás kérdése is, mégsem „szamurájfilmet”, vagy „melegfilmet” fogunk látni. A Tabu ugyanis hamisítatlan művészfilm, ráadásul japán művészfilm. 

A cselekmény lassan bontakozik ki, ráérősen elidőz egy-egy jelenetnél, finom és esztétikus, néha pedig meghökkentően durva képeket tárva elénk. Lassúsága ellenére egy percig sem unalmas, valamiféle állandó feszültséget sugároz, érzékelhetjük, hogy itt minden gesztus, minden szó fontos, mégis, mintha lemaradnánk a lényegről. A japán alkotások, elég csak az animékre gondolnunk, nem szószátyárságukról híresek, s ez többszörösen is igaz a Tabura – a film végén joggal érezhetjük úgy, hogy kérdések sorára nem kaptunk választ. Azonban nem biztos, hogy ezek az információk annyira fontosak a mondanivaló megértéshez – lehet, hogy a lényeget egészen máshol kell keresnünk, nem pedig a részletek megismerésében.

A film történelmi háttere és a szereplők egy része ismerős lehet azoknak, akiket érdekel a japán történelem, esetleg szeretik az olyan szamurájos animéket, mint a Peace Maker Kurogane, vagy a most futó Hakuouki Shinsengumi Kitan.

1865-ben járunk, Kiotóban, a Shinsengumi főhadiszállásán. A sógunátus pártján álló és a nyugattól való elzárkózás politikáját valló milícia ez időben ellenőrzése alatt tartja a várost. Sok fiatal szamuráj csatlakozik hozzájuk a hazafias hevülettől vezérelve, a nagyobb megbecsülés reményében, vagy azért, hogy kiélhessék vérszomjukat. A bekerülés azonban nem egyszerű, a felvételiztetést a legendás kardforgató, a Shinsengumi egyik kapitánya, Okita Shouji végzi, vele kell megmérkőzniük a jelentkezőknek. A film elején ennek az eljárásnak lehetünk a tanúi, amely során két új tag csatlakozhat a milíciához. Egyikük, Tashiro, egyszerű ronin, a másik, a fiatal Kano Souzaburo azonban felettébb különös figura – mindjárt fel is kelti az egész csapat érdeklődését. A fiú, amellett, hogy vagyonos családból származik, és tehetséges kardforgató, még lányosan szép is. Maga a bishounen fogalom életre kelt manifesztációja, olyan, mint egy tökéletes porcelánbaba, vagy metszetkép. Legalább ennyire érzéketlen is. A kivégzést, amelyet próbatételként állítanak elé, teljes lelki nyugalommal hajtja végre, és megtiszteltetésnek veszi a feladatot. Csendes, halk szavú, rejtélyes mosolya mellett elbújhatna még Mona Lisa titokzatossága is. Jelenléte felbolygatja a Shinsengumi életét. Tashiro már az első nap szerelmet vall neki, de akik a milíciában férfiakhoz vonzódnak, előbb-utóbb mind megpróbálnak közel kerülni hozzá. Azokat sem hagyja hidegen, akik eddigi tudomásuk szerint érzéketlenek voltak a fiúk bájaira. Kano-kun megérkezésével a gárda tagjai között megjelenik a féltékenység és a birtoklásvágy. A parancsnok, Kondou Isami, és az alparancsnok Hijikata Toshizou sem tudják kivonni magukat Kano varázsa alól, s ezt mindketten veszélyesnek tartják. Célozgatások indulnak, és mindenki a másikat gyanúsítja azzal, hogy vonzódik a fiatal újonchoz. Kísérletet tesznek arra, hogy a fiú érdeklődését a férfiak helyett a nők felé tereljék, de amikor nem járnak sikerrel - sőt a féltékenység immár halálos áldozatot is követel - súlyos döntést kell meghozniuk…

A történetet tekintve - mint említettem - a film végére rengeteg kérdés merülhet fel a nézőben. Nagyon sok minden homályban marad előttünk, amit tudni szeretnénk. Milyen kapcsolat volt Kano és Tashiro között? Hány férfinak sikerült megszereznie a fiút? Kit szeretett Kano valójában, ha szeretett valakit egyáltalán? Mikor hazudott és mikor mondott igazat? Ki követte el a gyilkosságot? Honnan vette Hijikata a film végén elhangzott állítását?

A rendező, Nagisa Oshima – az ő nevéhez fűződik például a kultikus botrányfilm, az 1976-os Érzékek birodalma – hatvankilenc éves volt a forgatáskor, és egy szélütés miatt tolószékből irányította a munkálatokat. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy olyan filmet akart készíteni, „ami szokatlan módon ábrázolja a macho szamurájokat. A japán társadalom elítéli a meleg férfiak szerelmét, de meg kell mondanom, történelmünk folyamán ezt nem vették olyan szigorúan." Ennek ellenére, ha megnézzük a filmet, mégsem az fog először eszünkbe jutni, hogy hajj, de toleránsak voltak a régi szamurájok.

Mikor a milíciában elterjed, hogy Kanonak és Tashironak viszonya van, illetve, hogy több férfi is udvarol a fiúnak, a vezetőség nem tör ki örömujjongásban. A tagok között meglepően sokan vonzódnak a saját nemükhöz, és ezt nem is titkolják. A többiek viszonyulása eltérő. Van, aki poénkodik ezen, más szégyenlősen reagál, Okita pedig egyértelmű homofóbiát árul el, de közben élvezettel olvas egy olyan könyvet, amely két férfi szerelméről szól, mert „szereti a szép történeteket”. Az azonban bizonyos, hogy maga a két férfi közötti szexuális kapcsolat nem tilalmas – ilyen szempontból a kor tényleg toleráns volt - de akkor hol van az a bizonyos tabu? A kiélezett politikai helyzetben összetartásra és a csapattagok egymás iránti maximális bizalmára van szükség – nem pedig szerelmi drámákra és féltékenységi jelenetekre. Nem abban látták tehát a problémát, hogy két férfi alkalomadtán közösen vezeti le a feszültséget, hanem abban, hogy ebből érzelmi zűrzavar támadhat. A szamuráj erkölcs szerint az első helyen mindig és minden körülmények között a kötelesség és a becsület áll. Egy szamuráj tökéletesen ura az érzelmeinek, soha nem veszíti el a fejét, és mindig tudja, hogy mit kell tennie – még akkor is végrehajtja, amit az ura vagy a becsülete parancsol, ha ez a szíve vágyaival ellentétes. A szórakozásnak, az asztal és a test örömeinek megvan a maguk helye és ideje – ilyenkor tehát teljesen mindegy, hogy valaki a nőket vagy a férfiakat preferálja, mindaddig, amíg ez nem akadályozza kötelességének teljesítésében. A „tabu” tehát a filmben nem a homoszexualitás – Kano csupán egy szimbólum, a vágy titokzatos tárgya, a szépség a csábítás megtestesítője – hanem maga a szerelem, ami ugyebár öl, butít, és nyomorba dönt – ez esetben szó szerint.

A Tabu egy nagyon érdekes történet – de mindez nem érne semmit a fantasztikus színészi alakítások nélkül. Matsuda Ryuhei zseniális Kano szerepében. A film készítésekor még csak tizenöt éves fiú teljesen eggyé válik a figurával. Élvezi, hogy mindenki őutána bomlik, ugyanakkor zavarja is – sokszor olyan érzésem volt, hogy Kano ugyanúgy nem tudja, mi zajlik a saját érzelmi világában – ha ugyan van neki ilyen – mint a néző. Fiatal, kiforratlan srác, aki a saját szépségének és vonzerejének esik áldozatul. A külföldön elsősorban rendezőként és színészként ismert japán showman, Kitano (Beat) Takeshi, mint Hijikata Toshizou talán nagyon más, mint ahogy sokan elképzelik a nagy Hijikatát – mindenképp alacsonyabb, viharvertebb és kalácsképűbb – nekem mégis nagyon tetszett. Ő a narrátor, az ő szemével látjuk a történteket – gondolatai sok mindent világosabbá tesznek, de néha össze is zavarnak. Az Okita Shoijit alakító Takeda Shinji már igazi bishi – mosolygós, de szűkszavú, cselekedni viszont nagyon tud. A mellékszereplők közül számomra Masa Tommies volt a legérdekesebb Yamazaki kapitány szerepében, akit azzal bíznak meg, hogy a cég költségén, átnevelési célból vigye el Kanót a kuplerájba.

A díszletek, hátterek gyönyörűek és korhűek – szerencsére a film lassúsága miatt jut is idő arra, hogy megcsodáljuk őket. Érdekes, hogy a képek szinte teljesen színtelenek – a vér vörösén kívül nem fedezhetünk fel egyéb domináns árnyalatot rajtuk.

Azoknak ajánlanám ezt a történetet, aki szeretik a művészfilmeket, és vonzódnak a japán esztétikához. Aki akcióra vagy szexre vágyna, csalatkozni fog – egy szexjelenetet láthatunk csupán, azt is jótékonyan elfedi egy takaró – de az is, aki a hagyományos értelemben vett romantikát keresné. Ha azonban egy filmkülönlegességet szeretnénk látni, akkor ne hagyjuk ki a Tabut, megéri megnézni.

Arita