Yaoiarts

Pillangó úrfi – amerikai film 1993 by Arita

Rendezte: David Cronenberg
Főszereplők: Jeremy Irons, John Lone
Műfaj: Romantikus dráma

Erre az alkotásra Corot hívta fel a figyelmemet, és mivel hasonló az ízlésünk, gyorsan meg is néztem. Nem ért csalódás, sőt elmondhatom, hogy az eddig megnézett férfi-férfi szerelmet bemutató filmek közül nekem ez tetszett a legjobban. A Pillangó úrfit azonban nem tekinthetjük melegfilmnek: első ránézésre egy kémhistóriával ötvözött rendhagyó szerelmi történetnek tűnik, amely érdekes újragondolása Pucchini Pillangókisasszony című operájának. Ugyanakkor véleményem szerint a műben nagy fontossággal bír a férfilélek sajátosságainak és vágyainak bemutatása, és a két eltérő kultúra, a kelet és nyugat szembeállítása is, amely számtalan gondolatot ébreszthet a nézőben.

A Pillangó úrfi - bármily valószínűtlenül hangzik is ez – megtörtént eseményeken alapul, amelyek nagy figyelmet keltettek a nyolcvanas évek Franciaországában. David Henry Whang ezek alapján írta meg háromszor is Tony-díjjal kitüntetett Broadway-darabját, amelyből David Cronenberg rendezett filmet. A rendezőt a filmrajongók elsősorban rendkívül mély filozófiai tartalmakkal rendelkező, elvont műveiről ismerhetik, mint például a Karambol vagy a Meztelen ebéd, a Pillangó úrfi azonban egy teljesen normális film, nem kell elborult filozófusnak vagy esztétának lenni hozzá, hogy élvezni tudjuk.

A történet 1964-ben, Pekingben veszi kezdetét. René Gallimard (Jeremy Irons) a kínai francia nagykövetség egyik attaséja, a Pillangókisasszony helyi bemutatóján találkozik végzetével, a gyönyörű énekesnővel, Song Lilinggel (John Lone).Annak ellenére, hogy a férfi nős, viszonyt kezd a lánnyal, aki gyermekkel is megajándékozza.Gallimardmindent megtenne Lilingért, feláldozná a karrierjét és felrúgná házasságát is, hogy együtt új életet kezdhessenek. A Kínában dühöngő kulturális forradalom, és Gallimard áthelyezése azonban elszakítják egymástól a szerelmeseket, hogy aztán 1968-ban a diáklázadásoktól forrongó Párizsban találkozzanak újra. Hamarosan azonban Gallimard-nak megdöbbentő felismeréssel kell szembenéznie: szerelme valójában férfi, kínai ügynök, akit azért állítottak rá, hogy politikai és gazdasági információkat szerezzen tőle.

Előbbivel – az énekesnő férfi mivoltával – a néző már az első pillanattól tisztában lehet. John Lone zseniálisan alakítja a nőt játszó férfit, külseje, mozgása nőies, arca gyönyörű, de határozott vonású, bizonyos fényviszonyok között inkább férfira, mint nőre vall. Mégis a hangja a legfőbb árulója – a magyar szinkronban talán még férfiasabb, mint az eredetiben.

Gallimard azonban, velünk, nézőkkel ellentétben, ebből mit sem vesz észre, annyira elvakítja a vágy és a szerelem. Érdekes dolog, hogy miből is fakad ez az érzés. Elbűvöli a nő tehetsége, intelligenciája és az egzotikum, amelyet képvisel. A kínai lány láthatólag máshogy viszonyul a férfi-nő kapcsolathoz, mint a Gallimard által ismert nyugati asszonyok. A férfi számára ő testesíti meg az engedelmes, odaadó, magát alárendelő, de misztikus erotikát sugárzó keleti nőt, saját különbejáratú keleti meséjének főhősnőjét. Mindig gyengéden bánik a lánnyal, és mint úriember, elfogadja, hogy egy erkölcsös kínai nő sosem mutatkozik meztelenül még a szerelmese előtt sem. Pillangónak nevezi őt a Pillangókisasszony főszereplője után, míg ő maga a felsőbbrendű fehér férfi szerepében tetszeleg, aki megszerezte a különleges és titokzatos szépséget. Férfiasságának, férfi önazonosság-tudatának rengeteget jelent ez a tény. Miután „összejönnek” Gallimard harsányabb lesz, magabiztosabban viselkedik a munkatársaival szemben is, többször is megnyilatkozik a kínai nők nagyszerűségéről, de mindebben van valamiféle „macsós” leereszkedés, amely visszatetszővé teszi a viselkedését. Én mégsem tudtam rá igazán haragudni, hiszen bármi is váltotta ki az érzelmeit, azok végeredményben valós érzelmek, amit érez, igazi szerelem – ezért lesz igazi a tragédiája is.

A nagy kérdés, hogy mit érezhet mindeközben a másik fél. Liling engedelmes nőként viselkedik, de mindvégig megőrzi büszkeségét és öntudatát: ő egy ősi kultúra gyermeke, kifinomult, művelt, okos, és valószínűleg jó családból származik. Nem tudjuk meg, miért él nőként, és azt sem, hogy hogyan és miért lett a kommunisták kémje. Nagy ellentmondás ez, hiszen a Mao-ce-tung-féle Kulturális Forradalom megtagadta az ősi Kína kultúráját, és Liling művészként és értelmiségiként maga is a nép ellenségének számít. Munkáját azonban mindvégig profi módon végzi, és lelkiismeretesen szállítja az információkat a pártnak. A lelke mélyén talán megveti Gallimard-t, mint barbárt és mint imperialistát. Valószínűleg sokat jelent számára, hogy férfi létére képes meggyőzni egy másik férfit arról, hogy ő a tökéletes nő, és képes belőle hatalmas szenvedélyt kiváltani. Ugyanakkor ő sem marad érzéketlen Gallimard-dal szemben, és a film végére biztosak lehetünk benne, hogy a maga módján ő is szerette a férfit.

Amikor fény derül a valóságra, Gallimard összeomlik – nem tud mit kezdeni azzal, hogy boldogsága hazugságra épült, s álmai tökéletes asszonya valójában egy férfi. A szívszorító rabszállító-jelenetben, amikor Liling férfiként – tegyük hozzá, hogy szép arcú, de férfias, izmos testű férfiként – áll előtte, eltaszítja őt magától. Számomra érdekes kérdés, hogy mi zaklatta fel jobban: Liling kém vagy férfi mivolta – én úgy érzékeltem, hogy talán az utóbbi, hiszen az férfi mivoltában alázza meg őt. Gallimard a férfi Lilinget semmiképp nem tudná szeretni, mert nem tudna túllépni nemének korlátain, ragaszkodik az általa megismert lányhoz. Az elutasítás Lilingnek is óriási fájdalmat okoz, bizonyítván az érzelmeit.

Cronenberg filmje fordított Pillangókisasszony-történetként értelmezhető. A darab sokszor szóba kerül a filmben, és a zenéje is többször felcsendül. Pucchini operájának főhősnője egy fiatal japán gésa, aki házasságot köt egy amerikai tengerészhadnaggyal, Pinkertonnal. Pinkerton csupán szórakozásként tekint a kötelékre, Pillangókisasszony azonban őszintén szerelmes lesz a férjébe. Miután a férfi elhajózik, három évig nem tér vissza, de japán felesége, aki közben gyermeket is szült neki, hűségesen várja, és elutasítja a közben érkező házassági ajánlatokat. Mikor férje visszatér, kiderül, hogy hazájában újra megnősült, és csupán közös gyermeküket szeretné magával vinni. Az asszony a hírre mély szomorúsággal reagál, átadja a kisfiút, majd öngyilkosságot követ el. Gallimard és Liling első párbeszéde erről a történetről szól: Gallimard csodálatosnak tartja, Liling viszont sértőnek az ázsiai nőkkel szemben. Felhívja Gallimard figyelmét arra, hogy ha a szereplők egy amerikai nő és egy alacsony kis japán üzletember lennének, és az amerikai lány követne el öngyilkosságot hasonló helyzetben, mindenki végtelenül ostobának tartaná. Liling szerint Pillangókisasszony története csak a fehéreknek szép, és az ő értelmezésükben ábrázolja az ázsiai nőt – s ez lesz a későbbiekben Gallimard értelmezése is. Gallimard azonban hiába akarná a történetben a fehér férfi szerepét játszani, végül ő lesz a Pillangókisasszony. Hiszen ebben a sztoriban ő az, aki igazán szerelmes, ő az, akit becsapnak, ő veszít el a végén mindent, becsületét, férfiúi önbecsülését, és a gyermekét is, akiről kiderül, hogy soha nem is létezett.

A lelki folyamatok bemutatása mellett rendező nagyon jó érzékkel nyúl a film politikai – történelmi vonulatához is. Nem szán rá sok időt, de hitelesen mutatja be a franciák – és általában a fehérek – attitűdjeit a kínaiakkal szemben. A követség dolgozói, a diplomaták és maga Gallimard is dölyfösek, el vannak telve saját felsőbbrendűségük tudatával, és hiába hangoztatják ennek ellenkezőjét, nem is akarják igazán megismerni az országot és a népet, amellyel kapcsolatba kerültek. Még a nyelvet sem tanulják meg, Gallimard például alig gagyog kínaiul. Emellett azonban a kommunista népi Kína is megkapja a magáét: egyértelműen negatív szereplőként ábrázolja a rendszerben vakon hívő kádereket, és az ősi értékeket elvető, saját kultúrájukon lábbal taposó ifjúkommunistákat.

A színészi játékról is pozitívan tudok nyilatkozni. Jeremy Irons most is, mint minden filmjében Jeremy Irons, de számomra még faarccal is elég meggyőző volt. A magyar szinkronhangja viszont borzalmas, még hallgatni is rossz volt. John Lone viszont fenomenális, mind nőként, mind férfiként. A szerepben rejtőző szerep, amelyet eljátszik, nagyon meggyőző, bár a magyar szinkronban a túl férfias hang miatt kevésbé az, mint az eredetiben. Egyértelműen a magyar szinkron a film leggyengébb pontja, de ez mit sem von le az értékéből.

Sokan kételkedhetnek abban, hogy lehetséges egy férfit oly módon megtéveszteni, mint ahogy Liling teszi Gallimard-dal. Az interneten számos cikk található arról, hogy milyen trükkjeik vannak erre a transzvesztitáknak, ami bár elég hajmeresztő mégis elég meggyőző volt számomra. De elég, ha vetünk egy pillantást erre a cikkre, a thaiföldi ladyboyokról, és máris nem tartunk lehetetlennek semmit: http://thai.blog.hu/2010/11/08/lady_vagy_ladyboy_nem_kerdes. A film alapjául szolgáló valós esetben azonban valószínűnek tűnik, hogy a francia diplomata látens homoszexuális volt, aki szándékosan nem leplezte le kínai partnerét.

Ezt a filmet őszintén ajánlom mindenkinek, aki szereti a romantikus drámákat. A kivitelezése, a jelmezek, a környezet nagyon szép, a történet pedig magával ragadó. Engem néha nagyon bosszantott Gallimard férfias fafejűsége és mondjuk ki, hímsovinizmusa, valamit Liling ragaszkodása a kommunista párthoz, de a végére már csupán sajnálni tudtam őket. Ezért aki meghatódásra hajlamos, készítsen elő egy csomag papírzsebkendőt és vágjon bele!

Arita