Yaoiarts

Hagio Moto: Thoma no Shinzou/ The Heart of Thomas

Kiadás éve: 1974
Hossza: 1 kötet
Japán kiadó: Shogakukan
Egyéb kiadó: ------

Fanfordítás:
Angol: By the Lake

A mangát, amelyet most be szeretnék mutatni nektek, az az alkotó rajzolta, akit a női Tezuka Osamunak neveznek, és ez a műve kötelező olvasmány a Kiotói Egyetemen. Ez így elég felvágósnak hangzik, és a kedves olvasó joggal mondhatja, hogy oké, de a kötelezők általában unalmasak, és ez a manga különben is ősrégi. Hadd próbáljalak meggyőzni benneteket, hogy az állítás első része nem (mindig) helytálló. A másik felével kapcsolatban igazatok van, tény, hogy a manga akkor készült, mikor a legtöbb mai yaoifan még meg sem született, de vannak örökérvényű történetek, amelyek bármely korban megállják a helyüket. A Thoma no Shinzou – azaz Thomas szíve – éppen ilyen.

Alkotója Hagio Moto, akinek személye fogalom a shoujo manga történetében. A „Csodálatos huszonnégyesek” csoportjának tagjaként azon mangakák közé tartozik, akik a hetvenes években megreformálták a lányoknak szóló mangát, és egyben őt tekinthetjük – Takemiya Keikóval együtt – a yaoi egyik „nagymamájának” is. Bár Takemiya volt az első, aki explicit szexet ábrázolt két fiú között (lásd a Kaze to Ki no Uta ismertetőjét itt) viszont az első egyneműek szerelméről szóló mű Hagiótól származik. 1971-ben megjelent, November Gymnasium című mangájában két diák szerelméről írt, majd újra elővéve és kibővítve ezt a témát, 1974-ben megrajzolta a Thoma no Shinzout. Fontos tisztában lenni azzal, hogy a műfaja nem yaoi - hiszen abban az időben ez a kifejezés még nem is létezett - hanem shonen-ai, a szó régi értelmében. Azaz, fiatal fiúk egymás iránti érzelmeit bemutató, a kamaszok problémáival mélyebben foglalkozó drámai történet, karakterfejlődéssel, tragédiákkal és pszichológiai vonatkozásokkal. Ebből kiindulva már sejthető, hogy a Thomas nem egy lightos kis darab, de nem is holmi nyomasztó, angsty, szenvedős cucc – legalábbis én nem úgy álltam fel mellőle, hogy de szörnyű a világ, menten kiugrom az ablakon. Hagio Moto zsenialitása pont abban áll, hogy komoly, sokszor durva témákról is képes nagyon őszintén, öncélúan hatásvadász eszközök nélkül mesélni, háttérben a mindig érzékelhető reménnyel, hogy valahogy mégis fel lehet állni a legszörnyűbb dolgok után is. Ráadásul azt is megmutatja, hogyan képes feldolgozni a személyiség a traumákat, és mindent újrakezdeni.

A Thoma no Shinzou története meglehetősen szokatlanul indul, ugyanis a címszereplő a második oldalon elhalálozik. A tizenkét éves Thomas Werner, a németországi Schlotterbeck bentlakásos fiúgimnázium tanulója, egy reggel felad egy levelet a postán, majd egy gyaloghídról a vasúti sínekre veti magát. Az esetet mindenki szerencsétlenségnek tartja – esett a hó, fújt a szél, rossz volt a korlát – egyedül az a fiú tudja az igazat, akinek Thomas utolsó levele szólt. Julusmole Bayhan – a társainak csak Juli – régóta volt Thomas rajongásának tárgya, de gorombán elutasította a közeledését. Miután kézhez veszi a levelet, teljesen összezavarodik. A benne álló pár sor a következő: „Julinak. Íme, a szerelmem. Íme, a szívem szavai. Biztos vagyok benne, hogy megérted őket.” Juli nem ért semmit, de a levél és az utána következő események rákényszerítik arra, hogy szembenézzen a múlttal – fájdalmas utazás lesz ez számára, de a történet végére eljut odáig, hogy megértse a kis Thomas szívét.

A cselekmény hátterét – ahogy az a régi shounen-ai mangákban elég gyakori - egy távoli, a japánok számára egzotikus európai ország, és egy fiúiskola zárt közege adja, mintegy elszigetelve az eseményeket a külvilágtól. Ennek ellenére a történtek mégsem keltenek az olvasóban steril, a valóságtól elszakadt érzetet – ez az iskola az életre készít fel, és az apró mozzanatok magát a világot modellezik. Az idő- és térbeli távolítás oka az, hogy a mangakák a japán társadalmi normáktól, a nemekhez fűződő sztereotípiáktól mentesen akarták vizsgálni, bemutatni a nemi szerepeket és a szerelmi kapcsolatokat. Emiatt bonyolódik a szerelmi szál két – vagy ez esetben több - egynemű szereplő között. Hagio Moto kezdetben gondolkodott azon, hogy a cselekményt egy lányiskolába helyezi, de saját nyilatkozata szerint női szereplőkkel az egész ügyetlennek és furcsának hatott, míg, amikor fiúkkal képzelte el a sztorit, minden a helyére került.

Főszereplőnk, Juli az iskola éltanulója. Mindent elmondhatunk róla, ami egy ilyen karakterre általában jellemző szokott lenni: felelősségteljes gondolkodású, vallásos, okos és szorgalmas fiú, aki diákprefektus, a társai hallgatnak rá és tisztelik, tanárai pedig nagy tehetségnek tartják. Persze, ahogy az várható is, a tökéletes külső mögött rejlő realitások már korántsem ilyen szépek. Juli lelke romokban hever, az egész fiú valójában csak egy üres héj, amely mögött nincs semmi. Korábban egy iszonyú trauma érte, melynek hatására úgy érzi, hogy már soha többé nem lehet olyan, mint a társai. A történtek miatt az önvád is marcangolja, ezért mocskosnak, és megvetendőnek tartja magát. Biztos benne, hogy senki sem szeretné, ha tudná róla az igazat, és ő sem szerethet senkit, mert bűnösként nincs joga hozzá. Vallásos neveltetése ellenére azt gondolja, hogy isten is elhagyta őt, és a mennyekben sem létezhet számára megbocsátás. A múltbéli eseményeket, a fiú viselkedésének magyarázatát a visszatekintésekből ismerheti meg az olvasó, aki az utalásokból már előre sejtheti, hogy mi történhetett. A lényeg azonban nem ez – itt nem egy krimiről van szó, ahol a szálak lassú visszafejtése során kiderül, ki volt a gyilkos – hanem az, hogy maga a főhős mi módon jut el addig, hogy a vele megesettekről beszélni tudjon, feldolgozza a traumát és túllépjen rajtuk.

Ehhez persze nem lenne elég a saját ereje, és a Thomas által küldött levél. Ugyan az utóbbi adja meg az első lökést, de ahhoz, hogy a folyamat tovább bonyolódjon, Julinak katalizátorra van szüksége. Ő pedig Eric Frühling – beszélő név, jelentése tavasz - a másik központi figura, aki Juli életében amolyan sokkterápiaként működik. Már a puszta jelenlétével is folyamatosan feltépi a fiú sebeit és kényszeríti őt az eltemetett fájdalmakkal való szembenézésre. Eric aznap érkezik az iskolába, mikor Juli eldönti, hogy leszámol Thomas emlékével. Az új diák Thomas Werner kiköpött hasonmása, de jelleme teljesen más – a kedves, simulékony Thomas helyett Juli most a nyakába kap egy nagyszájú, pofátlanul őszinte, nyílt és fegyelmezetlen figurát. Ericet édesanyja neveli, akihez a fiú korához képest szinte betegesen ragaszkodik. Tipikus a helyzet: az egyedül nevelő szülő társaként kezeli, és nagyon szorosan magához köti a gyereket, így annak elméjében ők ketten egy megbonthatatlan egységet képeznek. De megjelenik a harmadik egy férfi személyében, aki feleségül kéri a szépséges édesanyát, Eric pedig sértettségében a bentlakásos iskolát választja. Az elkényeztetett úrifiú, akivel eddig magántanárok foglalkoztak, nehezen illeszkedik be, de nyitott természetének hála lassanként sikerrel jár. Meggyőzi a többieket, hogy a hasonlóság ellenére ő mégsem Thomas Werner, azonban Julival állandósulnak a konfliktusok. A fiút szinte az őrületbe kergeti már Eric létezése is, elutasító vele, és egyszer meg is fenyegeti, hogy megöli, de a szőke fürtös kis hisztiláda nem az a fajta, aki annyiban hagyja az ilyesmit. Meg akarja ismerni Julit, el akarja nyerni a bizalmát, s így végül segít a másiknak, hogy visszataláljon önmagához.

Harmadik fontos szereplőnk Oscar, Juli szobatársa. Ő idősebb, mint a többiek, és már öt éve az iskola tanulója – amely öt év alatt soha sem látogatta meg senki, és levelet sem kapott. Apja, aki talán már meg is halt, az igazgató régi barátja volt, ezért a fiút bizalmas szálak fűzik az iskola vezetőjéhez. Oscar laza, szeret dohányozni és lógni az órákról, de a tanárok kedvelik, mert intelligens, gyors felfogású, társai pedig hallgatnak rá. Az is hamarosan kiderül, hogy nem ok nélkül bízik meg benne az igazgató. Julinak ő az egyetlen közeli barátja, de igazából őt is távol tartja magától. Fogalma sincs arról, hogy Oscar mindent tud róla, s tulajdonképpen az igazgatótól kapott feladatának is eleget tesz, mikor barátját strázsálja. Érzelmeit nyugodtan vehetjük szerelemnek, mindig Juli mellett áll, próbálja védelmezni, és arra vár, hogy talán majd egyszer megnyílik előtte a fiú, de sokkolni semmiképp nem akarja őt.

Juli, Oscar és Eric hármasát akár szerelmi háromszögnek is felfoghatjuk – ha Thomast is belevesszük, akkor ez egy négyszög – de itt nem elsősorban az a kérdés, hogy ki, kivel, mit csinál, és ki, kivel jön össze. A nemi vágy ábrázolása szinte teljesen hiányzik, a szerelem ebben a mangában elsősorban mentális, lelki szinten van jelen. Szereplőink nem leteperni akarják egymást - bár néhány csóknak, azért tanúi lehetünk – sokkal inkább a jelen és a múlt drámai eseményei, az emberi kapcsolatok bonyolultsága, s az érzések összetettsége áll a középpontban. Mindhárom fiúnak vannak problémái, amelyekkel meg kell küzdeniük – tipikus, bár kisarkított kamasz gondok ezek, de ismerősek lehetnek mindazoknak, akik küzdöttek valaha az iskolával, a családdal, a felnőtté válással, a közösségbe való beilleszkedéssel. Az alkotó nagyon jó pszichológiai érzékkel ábrázolja ezeket, stílusa élvezetes és érdekes, s nem hiányzik belőle a romantika sem, de soha nem hajlik giccsbe.

A rajzolás mai szemmel régiesnek fog tűnni, de végtelenül finom és esztétikus, hiszen a régi shounen-ai mangakák a mondanivaló mellett a szépséget is rendkívül fontosnak tartották. A művészi igénnyel megrajzolt képek nagyon sok utalást rejtenek magukban, mivel egyik céljuk az érzelmi állapotok kifejezése volt. Mind a hátterek, mind a szereplők jól kidolgozottak. Különösen tetszett, hogy a mangaka a fiúkat koruknak megfelelő tinédzser külsővel ábrázolja. Bishounenek a javából, szép, karcsú androgén külsővel, de nem holmi gimnazista alfahímek. A környezet ábrázolása rendkívül érdekes: elég nehéz megállapítani, hogy pontosan milyen korban is játszódik a manga. Néha olyan érzésem volt, hogy az 1910-es vagy húszas években járunk, néha viszont akár a hetvenes években is lehetnénk. Mivel Hagio Moto jól ismeri az európai kultúrát, nem hinném, hogy az anakronizmusok a tájékozatlanságnak köszönhetők, sokkal inkább szándékoltan kerülhettek a történetbe, ezáltal is hangsúlyozva annak időtlenségét.

A Thoma no Shinzou igazi klasszikus mű. Az ilyen darabok kedvelőin kívül én elsősorban a fiataloknak ajánlanám, hiszen a megjelenéskor ők számítottak a célközönségnek. Tudom, hogy a legtöbb tizenéves yaoifan falja a hardabbnál –hardabb cuccokat, de aki szeretne valami komolyabbat is olvasni, ne hagyja ki ezt a mangát. Ez persze nem azt jelenti, hogy az idősebbek nem élvezhetnék – nekem hatalmas élmény volt, amikor egy kis alkalomszerűen összeállt fordítócsapatnak köszönhetően végre érthettem is, amit addig csak nézegettem. Mindenki másnak is az lehet, akit vonzanak a drámák és a fiatalokról szóló, lelki fejlődésre kihegyezett történetek. 

Arita