Yaoiarts

Dany and Dany: The Lily and the Rose

Kiadás éve: 2007
Hossza: 1 kötet
Angol kiadó: Yaoi Press
Német kiadó: The Wild Side
Fanfordítás: -------

Nem, kedves olvasók, nem felejtettem el kiírni a japán kiadó nevét az adatokban – a The Lily and the Rose-nak nincs japán kiadója. Nincs, mert ez a mű angol nyelven íródott: az amerikai piacra készítette két olasz hölgy, Daniela Orrú és Daniela Serri, a Dany & Dany nevű manga stúdió két alkotója. Global Mangáról, pontosabban Global Bl-ről (rövidítve GloBl) van tehát szó, olyan képregényről, amely japán mintára készült, de nyugatiak által, a nyugati közönség számára.

Sokáig nem érdeklődtem ez iránt a műfaj iránt. Volt bennem némi sznobizmus - ami talán az egyik legostobább tulajdonság, de hősiesen igyekszem küzdeni ellene - és előítélet, hogy a yaoit csak a japánok tudják jól csinálni. Miután azonban összetalálkoztam az amerikai Yayoi Neko alkotásaival, amelyek jöttek, láttak és győztek, úgy döntöttem, hogy körbenézek a nyugati rajzolók háza táján.

Így jutottam el a Dany & Dany-hez. A stílusukat elsőre nem láttam szépnek, inkább érdekesnek tűnt, és nem lehetett nem észrevenni, hogy mennyire színes és ötletes. A mangaborítókon látható alakok merevsége és kissé fura fejtartása Nitta Youka korai alkotásait juttatta eszembe. Nem vártam el tőlük túl sokat, de most, miután elolvastam a The Lily and the Rose-t azt kell mondjam, hogy nagyon pozitívan csalódtam. Az alkotóknak sikerült meggyőzniük, hogy érdemes olvasni őket. Elsősorban az volt a megnyerő számomra, hogy nem igyekeztek japán yaoit rajzolni, hanem megpróbálkoztak azzal, hogy a saját stílusukban meséljenek el egy történetet – ami szerintem sikerült is. A gyökerek persze nyilvánvalók, de a képregényben megvan az eredetiség igénye, és érezhető rajta az alkotók profizmusa. A The Lily and the Rose egy jól sikerült kis darab, s mi több, még lelke is van – a két rajzoló láthatóan szerette ezt a művet és a karaktereket.

A cselekmény a XVIII. századi Franciaországban játszódik, a kosztümös mangák rajongóinak nagy örömére. Az alkotók az utószóban, azt írják, hogy azóta szerettek volna egy ebben a korszakban játszódó mangát rajzolni, mióta elolvasták Cordelos de Laclos Veszedelmes viszonyok című regényét – nemhiába, az egy jó könyv, sokakat megihletett már, elég, ha csak megnézzük Yoshinaga Fumi Gerard és Jacques-ját. A főszerepet természetesen két gyönyörűséges bishi alakítja, Alain Mauriac, egy szőke szépség, és Christophe Laurent, az elegáns, sötét hajú, fiatal plébános – akinek személyében a reverendafétisben „szenvedők” találhatnak néznivalót magunknak. Christophe frissen végez a papi szemináriumban, idealista és naiv, életét isten szolgálatának szeretné szentelni, annak ellenére, hogy így el kell nyomnia férfiak iránti vonzódását. Kitart választása mellett akkor is, mikor a nagyhatalmú Ducos kardinális fényes karrier lehetőségét villantja fel előtte, ha a szeretője lesz. Ducost nagyon bírtam, ő a történetben a gonosz, perverz és kéjenc vénember, jól sikerült karakter lett. Ezután Christophe de Sevigny grófnéhoz kerül házitanítónak, ahol szembe kell néznie egy újabb, az előbbinél sokkal erősebb kísértéssel.

Alain Mauriac gyermekkora óta keresi édesanyja gyilkosát. Nemesúrnak adja ki magát, és de Sevigny grófné szeretője lesz, hogy kiderítse, ki volt a titokzatos férfi, aki megölette anyját. Úgy tűnik, a grófné birtokában van az információnak, cserébe viszont egy szívességét kér a férfitól. Ducos kardinális kérésére kompromittáló helyzetbe kell hoznia az ifjú plébánost, hogy az zsarolható legyen, s így a kardinális rátehesse a kezét. Sem a grófnő, sem Ducos nem készült fel azonban arra, hogy a két férfi már ismeri egymást…

A történet nem eget rengető, de nem is rossz, korrekten össze van szedve, és ki van találva. A manga igazi erőssége azonban a grafika, amely szinte tobzódik a díszítésekben, a korabeli viseletekben és anyagokban – egyértelműen látszik, hogy az alkotók imádták rajzolni. A hátterek csodálatosan kidolgozottak, az épületek, kertek, és bútorok megteremtik a szükséges hangulatot, amelyet a ruhák koronáznak meg. Mind a női, mind a férfi viseletek korhűek és aprólékosan, igényesen rajzolták meg őket. Olvasás közben többször is előfordult, hogy teljesen belefeledkeztem egy-egy brokát mellény, selyem hálóköntös, vagy estélyi ruha bámulásába.

Az alakok is szépek, külsejük elég jellegzetes. Óriási macskaszemük szinte kilóg az arcukból, amely kicsit szögletes, vonalai erősek, kemények, határozottak. Az anatómia követi a yaoiban szokásost: a testek karcsúak és izmosak, ahogy az egy bishihez illik. Nincs fizikai különbség a seme és az uke között, az olvasó számára először nem is nyilvánvaló a leosztás. A szexjelenetek – mert ilyenek is vannak, hogy is lehetne kihagyni őket - nem explicitek, de szenvedélyesek.

A The Lily and the Rose nem egy korszakalkotó mű, de kellemes szórakozást nyújthat egy fáradt estén. Azoknak a nyitott, érdeklődő olvasóknak ajánlom, akik kíváncsiak, hogy mit hoztak ki nyugati művészek a japán yaoiból, ezenkívül mindenkinek, aki szereti a szép rajzolású, némi angstot tartalmazó, kosztümös történeteket. 

Arita