Yaoiarts

Shugiura Shiho: Koori No Mamono No Monogatari/The Ice-Cold Demon’s Tale

Kiadás éve: 1996-2004
Japán kiadó: Toushuisha
Egyéb kiadó:-----

Fanfordítás: 
Angol: Storm in Heaven

Shugiura Shihonak ez a maratoni hosszúságú, 24 kötetes mangája 1996-ban indult útjára a Toushuisha kiadónál. A mangaka többi művéhez hasonlóan, ez sem számít a yaoi mangák közé. Bár a főszereplők zömmel férfiak, és a szerelmi szálak is köztük bonyolódnak, néhány csókon és ölelésen kívül másnak nem lehet tanúja az olvasó - a Mamono ilyen szempontból tényleg egy igazi mese. Az érzelmek alakulása, a szereplők egymáshoz való kötődése, jellemük fejlődése azonban központi szerepet játszik a történetben, így örömmel olvashatják mindazok, akik szeretik a romantikus shounen-ai történeteket.

A Koori No Mamono No Monogatari egy fantasy történet, amely egy középkori jellegű, kitalált világban játszódik. A technikai fejlettség, a falusias települések, a hiedelmek, a buddhizmushoz hasonló vallás, a középkori Japánra és részben Európára emlékeztetnek, de némely ruhák és tárgyak származhatnának akár korunkból is. Ebben a világban az emberek mellett démonok is élnek, akik mágikus képességekkel, végtelenül hosszú élettel, és hatalmas erővel rendelkeznek. Az emberek rettegnek tőlük, hiszen köztudott, hogy a démonok gonoszak, kegyetlenek, érzéketlenek, jobb esetben csak becsapják és kihasználják az embereket, rosszabb esetben viszont felfalják a lelkület, sőt van, hogy a testüket is. A démonokkal szemben állnak a halandók védelmezői, a szerzetesek, akik nagyon hasonlítanak a buddhista szerzetesekre: fejüket kopaszra borotválják, és a hagyományos öltözéket viselik. Mágiát használnak, varázslataikkal távol tudják tartani a démonokat, és ha szerencséjük van, az erősebbek különböző átkokkal akár helyhez is köthetik őket.

Egy ilyen akciónak esett áldozatul Blood, a nagyhatalmú és gyönyörű démon, akit egy szerzetes soha meg nem olvadó jégbéklyókkal egy barlang falához láncolt. A történet kezdetekor már ötven éve sínylődik magányosan, egyetlen reménye a Könnyek Gyöngye. Ez egy mágikus ékszer, amely teljesíti tulajdonosa vágyát, és amelyet a legenda szerint csak egy haladó sírhat el: egy haladó, aki a legmélyebb kétségbeesés karmai között vergődik. Blood logikája szerint csak a halálfélelem juttathat egy embert ilyen állapotba, így azokat, akik a barlangjába tévednek, iszonyú kínok között pusztítja el. (Hogy ez helyhezkötöttsége ellenére hogy sikerül neki, azt nem árulom el, olvassátok el a mangát!)

Ennek eredményeképp a környékbeliek közül már senki sem mer a barlang közelébe menni, amelyet a biztos halál tanyájának tartanak. Nem így Ishuca, egy egyszerű falusi fiú, aki súlyos szívbetegségben szenved. Szülei már rég meghaltak, és miután egyetlen megmaradt családtagját, a nagyanyját is elveszítette, úgy dönt, hogy nem lesz a közösség terhére. A haláltól nem fél, sőt inkább valami különös kíváncsiság viszi a barlang felé, hiszen bár vannak különböző legendák, pontosan senki sem tudhatja, miféle szerzet is fészkel odabenn.

Blood és Ishuca első találkozása komédiába fullad. A démon rájön, hogy a fiú nem fél tőle, ergo sírni sem fog, így nem áll érdekében sem megkínozni, sem felfalni – hibába ajánlja fel magát nagylelkűen Ishuca táplálékként. Miután a vacsora elmarad, szóba elegyedik a démonnal, aztán bogyókat visz neki, és megpróbálja felolvasztani a körülötte lévő jeget, amivel kis híján az agyvérzés küszöbére juttatja az ilyen bánásmódhoz nem szokott Bloodot. Meglepődik a fiú bátorságán, ugyanakkor valahol nagyon mélyen sajnálatot is érez iránta – sajnálatot, amely idegen az ő lelkétől. Ishuca gyenge szíve végül feladja a küzdelmet, és már-már úgy tűnik, hogy a fiú a démon karjaiban leheli ki a lelkét – amikor könnyek jelennek a hidegszívű szörnyeteg szemében, a jégbéklyók felolvadnak, és ő újra szabad lesz – s ezzel együtt a beteg Ishuca is új „életre” kel. Azaz jön-megy, beszélget, de nincs pulzusa, láthatólag nem tartozik már e világhoz. Nyilvánvaló, hogy így nem térhet vissza a falujába, és Blood maga sem tudja miért, megengedi neki, hogy vele tartson. Így kezdődik kettejük hosszú és kalandos utazása, amelynek során sok-sok emberrel és démonnal találkoznak, megannyi nehézséggel és ellenséggel kell megküzdeniük, és egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

Az izgalmas, sokszor szívszorító és jól átgondolt történet mellett a manga savát-borsát a karakterek adják. Blood csodálatos szépségű démoni lény, magas, erős, karcsú, és gyönyörű, hosszú ezüstszőke haja van – amelyet általában rövidre vágva hord, mert az neki kényelmesebb. Igaz coolos bishi, rövid hajjal engem kicsit emlékeztet David Bowie-ra. Kegyetlen, szélsőségesen egoista szörnyeteg, akinek azonban bitang jó humora van. Ishuca meglágyítja a szívét, és így Blood a történet folyamán hidegszívű ragadozóból lassan érző lénnyé válik.

A legizgalmasabb figura a sztoriban mégis Ishuca, aki a manga elején úgy néz ki, mint egy kicsit lúzer és alulfejlett japán középiskolás kamasz. Nagy szemüveget visel, a haja vöröses, tehát semmi különös nincs rajta. Mégis van benne valami rendkívüli: szeretetteljes, kedves jelleme, amely az ön- és közveszélyességig menő naivitással párosul. Ishuca a hülyeségig bátor, minden és mindenki érdekli, mindenkivel kedves és jóindulatú, és ösztönösen hisz abban, hogy az emberek (és a démonok is) jók. Blood néha a falnak tudna menni a fiú naivságától – Ishuca annyira ártatlan és gyanútlan, hogy arra sem jön rá, hogy a démon mit akar tőle – de pont ez a fajta viselkedés az, amivel megfogja a körülötte levőket. A későbbiek során az is bebizonyosodik, hogy Ishuca nem is annyira naiv, mint amilyennek tűnik, csak egyszerűen képes meglátni mindenkiben a jót. Természetellenes merészségére is találunk magyarázatot, és bepillanthatunk a múltjába is. Ez számomra nagyon érdekes volt, mert így a karakter sokkal árnyaltabbá és elevenebbé válik, nem marad sablonos genkiboy.

Bloodban Ishuca kezdetben inkább csak a védelmező ösztönt kelti fel, kapcsolatuk lassan fejlődik mély szerelemmé és törődéssé. Ezt ugyan soha nem mondják ki nyíltan, mégis az érintések, csókok, és a két szereplő egymás iránti feltétlen önfeláldozása önmagáért beszél.

Blood jó barátja – ha egyáltalán beszélhetünk ilyenekről a démonok esetében – Wild, a különös varázsló. Ő és társa a bájos szőke Rapunzel sokszor játszanak fontos szerepet az események alakulásában. Nem titok, hogy nagyon gyengéd szálak fűzik őket egymáshoz, de az ő történetüket nem szeretném itt kifejteni, az külön megér egy ismertetőt – a mangaka a Mamonon belül külön kötetet is szentelt nekik, Rapunzel címmel, amelyben bemutatja a múltjukat. Mellettük nagyon sok karakter felbukkan még, akik – még a mellékalakok is – jól kidolgozottak, és a jellemük sokat formálódik a történet folyamán.

A másik momentum, amely miatt a Mamono az egyik kedvencemmé vált, az a kifinomult humor, amely Sugiura Shiho védjegyének tekinthető. A drámai jelenetek mellett - mert azok is vannak bőven – nagyon sok szórakoztató elemet is visz a történetbe. Rengeteg a vicces beszólás – Blood képes sokszor fapofával a bolondját járatni szegény Ishucával, aki ezt észre sem veszi, és az alkotó is gyakran kommentálja a saját művét odavetett félmondatokkal, apró jelenetekkel.

A karakterdesignről én személy szerint (hadd legyek ennyire szubjektív) csak jót mondhatok. Elegánsan, szépen megrajzolt – és egymástól jól megkülönböztethető – figurák, karcsú nagyon vonzó alakok, érdekes, hősi öltözékek jellemzik a mangát. A hosszú hajak rajongóinak különösen ajánlom ezt a történetet, ők tobzódhatnak a szebbnél szebb fürtöket viselő karakterek között. A hátterek és a világ, amelyben a szereplők mozognak, is részletesen ki vannak dolgozva, mind az artwork, mind a történet szintjén.

Az alkotó a 24 köteten kívül rajzolt még egy kötetet, Koori No Mamono No Monagatari Gaiden címmel, amelyben három rövid történetet mesél el a mangában szereplő figurák múltjából. Az egyikből megtudhatjuk, hogy hogyan vált Blood a démonok vezetőjévé, és hogy került végül a barlangba, valamint beleleshetünk az egyik szerzetes, és Wild korábbi életébe is.

Összességében a Mamono egy különleges és nagyon érdekes fantasy jellegű shounen-ai manga, rendkívül jó történettel, sablonoktól mentes, nagyon szerethető karakterekkel, humorral és drámával, és jó adag feloldatlan szexuális feszültséggel. Mindenkinek ajánlom, aki szereti az előbbieket, és nem zavarja túlzottan az utóbbi. 

Arita